Peye, núbia uralkodója i.e. 730-ban úgy határozott, hogy elfoglalja a belviszályoktól megosztott Egyiptomot. „Nyergeljétek föl istállótok legjobb paripáit!” – parancsolta hadvezéreinek. Ám sok vérnek kellett még kiömölnie, míg a kapzsi hadurak martalékává lett, válságba jutott, hatalmas birodalomban végül helyreállhatott a béke.

ÍRTA ROBERT DRAPER
FÉNYKÉPEZTE KENNETH GARRETT

Peye akkor már két évtizede uralta núbiai királyságát, amely legnagyobbrészt a mai Szudán területén húzódott. Úgy gondolta, jogos birtokosa lehet Egyiptom földjének is, hiszen – mint fennen hangoztatta – II. Ramszesz és III. Thotmesz szellemi hagyatékának hű örököse. Meglehet, az egyiptomiak nem is vették komolyan a trónkövetelőt, aki addig talán még a birodalom déli csücskében sem járt soha.

Így esett, hogy Peye serege hajóra szállt, és észak felé indult a Níluson. Felső-Egyiptom fővárosánál, Thébánál kötöttek ki. Hite arra kötelezte a királyt, hogy méltóképpen készüljön a szent háborúra. Megparancsolta harcosainak, hogy a csata előtt merítkezzenek meg a Nílus habjaiban, öltözzenek finom vászonba, s locsolják meg testüket a karnaki templom vizével –
Karnak volt ugyanis a kosfejű napisten, Amon kultuszának központja, szent helye. Mivel Peye Amont tekintette személyes istenségének, lakomát csapott s áldozatot mutatott be tiszteletére.

A megtisztult uralkodó elindult, hogy minden útjába kerülő sereggel megmérkőzzön. Esztendeig tartott a hadjárat, s végül Egyiptom valamennyi kiskirálya megadta magát. Köztük volt a deltavidéket uraló Tefnaft is, aki ezzel az üzenettel menesztette követét Peyéhez: „Nem tudok megállni tüzes leheleted előtt. Rettegek a hatalmadtól!” (Kákosy László fordítása)

A legyőzöttek legszebb ékszereiket, legjobb paripáikat ajánlották fel az életükért, és kérték Peyét, az ő templomaikban gyakorolja hitét. A núbiai mindezt kegyesen elfogadta. Újdonsült vazallusai még ott remegtek két ország uralkodója előtt, amikor Peye váratlan lépésre szánta el magát: seregével és hadi zsákmányával hajóra szállt, és délnek fordulva hazaindult Núbiába. Többé nem tért vissza Egyiptom földjére.

Amikor Peye harmincöt évi országlás után, i.e. 715-ben meghalt, alattvalói teljesítették kívánságát: egyiptomi típusú piramisban temették el négy kedvenc lovával. Több mint félezer év után ő volt az első fáraó, aki így temetkezett. A fényes haditetteket végrehajtó núbiai uralkodónak sajnos egyetlen arcmása sem maradt ránk. Egyiptomi hódításának gránitsztélékkel állított emléket, ám az oszlopokba vésett arcvonásait mind elmosta az idő. A núbiai főváros, Napata templomában fennmaradt ugyan egy domborműtöredék, de csupán Peye lába látszik rajta. A Núbiából érkezett hódítóról csak anynyit tudunk bizonyosan, hogy sötét bőrű volt.


Peyével kezdődött a fekete fáraók sora. Az ókori Egyiptom XXV. dinasztiáját képviselő núbiai királyok bő hetven évig uralták északi szomszédjukat. Óriási befolyásuk volt a kontinensre, bizonyítják a núbiaiak és ellenséges népek sztéléi vésett feliratai. A fekete fáraók újra egyesítették a szétesett Egyiptomot, s pompás emlékműveket emeltek országszerte. Birodalmuk a mai Kartúm déli határától messze északra, a Földközi-tenger partjáig húzódott. Föltartóztatták a vérszomjas asszírokat, és ezzel alighanem Jeruzsálemet is megmentették a végromlástól.

A núbiai királyok viselt dolgai csak az utóbbi négy évtizedben rajzolódtak ki a régészek előtt. Mint kiderült, a fekete fáraók egy ősi afrikai kultúra fiai voltak. Birodalmuk valamikor a legelső egyiptomi dinasztia idején alakult ki, és 2500 évig virágzott a Nílus déli folyása mentén.

A mai Szudán területén magasodó piramisok – több van belőlük, mint Egyiptomban – kísérteties látványt nyújtanak a Núbiai-sivatagban. Akár egyedül is sétálgathatunk közöttük, nem zaklatnak árusok. A méltóságteljes építmények társaságában egy világ választ el bennünket a szudáni népirtástól, a dárfúri menekültválságtól, a déli polgárháború szomorú mementóitól.

Jószerével semmi nem maradt meg az ókori Núbia virágzó kultúrájából. Ráadásul megeshet, hogy az a kevés is, amit erről a népről mostanáig megtudtunk, újra feledésbe merül. Szudán ugyanis vízerőművet épít a Níluson – nem is az elsőt. Ezer kilométerrel lejjebb, az 1960-as években megépült az Asszuáni-gát, és annyira földuzzasztotta a folyamot, hogy az áradás nyomán keletkezett Nasszer-tó (szudáni nevén: Núbiaitó) Alsó-Núbia nagy részét elöntötte.

A várhatóan 2009-ben elkészülő hatalmas Meroé-gát mintegy 160 kilométer hosszú területet áraszt majd el a Nílus negyedik vízesése fölött – azon a vidéken, ahol kétezernél is több régészeti lelőhely feltárása tart kezdeti szakaszánál. Az elmúlt kilenc évben valósággal özönlöttek a régészek a térségbe. Mentik, ami menthető, mielőtt a núbiai történelem újabb kincsestára jut a legendabeli Atlantisz sorsára.


Rasszizmus? Az ókori világ még mentes volt tőle. Történelmi jelentőségű hódításai idején még senkit nem érdekelt, hogy Peye történetesen sötét bőrű uralkodó. Az ókori egyiptomiak, görögök és rómaiak alkotásain világosan kivehetők a faji jellegzetességek, mint ahogy a bőr színe is; arra azonban semmi nem utal, hogy akkoriban kevesebbre tartották volna a sötét bőrűeket. A nyugati világ is csak akkor kezdett el a núbiai királyok bőrének színével foglalkozni (és abból terhelő következtetéseket levonni), amikor a 19. században az európai hatalmak gyarmatosították Afrikát.

A Nílus középső folyását elsőként elérő felfedezők izgatottan számoltak be az ott lelt nemes vonalú templomokról és piramisokról, az ókori Kús népétől maradt emlékekről. Voltak persze, akik legott kincsek után kezdtek kutatni. Giuseppe Ferlini olasz orvos a 19. század húszasharmincas éveiben mintegy negyven (közöttük legalább egy núbiai építésű) piramis tetejét lerobbantotta, nagy károkat okozva a leletekben. A neves harvardi egyiptológus, George Reisner 1916 és 1919 között folytatott ásatásain elsőként talált tárgyi bizonyítékot arra, hogy egy időben núbiai királyok uralkodtak Egyiptom földjén. A leletek értékelésében azonban már ő is melléfogott: képtelenség, magyarázta, hogy fekete bőrű afrikaiak emelték volna a monumentális építményeket.

A történészek még évtizedekig nem tudták eldönteni, vajon a núbiai fáraók fehér bőrűek voltak-e, avagy feketék. Ez utóbbi esetben, okoskodtak a szakemberek, Kús csupán az egyiptomi kultúra egyik oldalhajtása lehetett. Keith Seele és George Steindorff When Egypt Ruled the East (Amikor Egyiptom uralta a Keletet) című, 1942-ben kiadott történeti munkájában mindössze három mondatot szentel a núbiai fáraódinasztiának, zárszavuk pedig így hangzik: „Peye uralma azonban nem tartott sokáig.” Akkoriban tehát a szakembereket sem érdekelte különösebben az ősi Núbia – részint a kor bigott világnézete miatt, részint pedig azért, mert miközben áhítattal tekintettek az ókori Egyiptom csodás vívmányaira, Afrika többi részének múltját alig ismerték. „Sokan kérdezték, mit keresek én Szudánban, ha egyszer minden, ami fontos, Egyiptomban került elő?!” – emlékezik Charles Bonnet svájci régész.
Immár negyvennégy éve ennek.

A teljes cikket a National Geographic magazin 2008. augusztusi számában olvashatja el.