A brazíliai atlanti esőerdő különleges növény- és állatvilága Amazónia fajgazdagságával vetekszik, ám Rio de Janeiro és más nagyvárosok közelsége miatt még annál is nagyobb veszélyben van. A tudomány most újfajta módon próbálja megválaszolni a kérdést: újjá lehet-e éleszteni egy esőerdőt?

Adriano Chiarello hátrahajtott fejjel fürkészi egy fa jó 30 méter magasban meg-meghajló legfelső ágait. „Mindig így van – mondja a brazil természetvédelmi szakember. – Az ember tudja, hogy ott vannak, de nem látja őket.” Ott, a lombok között rejőőzik valahol egy nőstény galléros háromujjú lajhár és nyolc hónapos kölyke. Chiarello az anyalajhár rádiós nyakörvének jelzései alapján jutott el a fa tövéhez, de a technikának is megvannak a maga korlátai. A kutató most a hagyományos módszerrel kénytelen megkeresni a két állatot: a szemével.

„Ha nem mozognak, talán észre sem vesszük őket – sóhajt Chiarello. – És tudja, tényleg lajhárok. Órákon keresztül üldögélnek vagy alszanak egy helyben, mozdulatlanul. És mit csinálnak idejük 80-90 százalékában? Semmit.”

Megdörzsöli a szemét, a fejét csóválja, aztán újból felveszi a nyakatekert testhelyzetet. „Várjunk csak… Lehet, hogy hatott a sértegetés. Nézze csak, a feje fölött! Épp egy ághoz simul.” Tekintetemmel Chiarello ujját követve én is megpillantom az anyaállat sötétbarna ábrázatát a levelek között.

Chiarello számára nagy élmény egy mozgó lajhár látványa: olyan nagyszerő pillanat ez egy biológusnak, amely akár új felfedezéseket is ígérhet. A nőstény karjai közül aztán előbukkan a lajhárbébi is. Végigmászik anyján, majd lusta, játékos mozdulattal pofon legyinti.

Chiarello diákjai – a férfi Minas Gerais katolikus egyetemének professzora – szorgalmasan jegyzetelnek. Nyakunkat nyújtogatva, a fejünket forgatva igyekszünk szem előtt tartani a lajhárokat, miközben a két állat alvajáró kötéltáncosként kapaszkodik az ágakon, mindig a legfrissebb levelek után kutatva. Megdöbbentő látvány, ahogy a hétkilós anyaállat és kicsinye a ceruzavékony ágakon függeszkednek – olyanok, mintha különös, félig eleven gyümölcsök volnának.



A nőstény, vagy ahogy Chiarello kedvesen nevezi, a „primadonna” a főszereplő abban a kutatásban, amely – részben a National Geographic Society támogatásával – a São Lourenço Városi Park veszélyeztetett emlőseit tanulmányozza. Ez a park Brazília atlanti esőerdejének – a Mata Atlânticának – egy aprócska része.

Az első portugál hajósok partraszállása – 1500 áprilisa – óta sok más itt élő emlőshöz hasonlóan a galléros háromujjú lajhár is hatalmas területeket veszített eredeti élőhelyeiből. A Mata Atlântica akkori területét mintegy 1,4 millió négyzetkilométerre becsülik, vagyis majdnem ötödakkorára, mint az onnan nyolcszáz kilométerre északnyugatra fekvő amazonasi őserdőét. Ez az esőerdő a partvidéken húzódott végig az ország északi, csőrszerû kiszögellésétől (a mai Rio Grande do Norte államtól) egészen az uruguayi határig, és helyenként 500 kilométernél is mélyebben nyúlt be a szárazföld belseje felé. Élőhelyei között tengerparti mangrovemocsarak éppúgy voltak, mint átlagosan 900 méter magas középhegységek, s a széles levelű örökzöldek ugyanúgy nőttek itt, mint a fenyőfélék.

Már az is rosszat sejtetett, hogy a portugál hajósok első dolga egy fa kivágása volt: keresztet ácsoltak belőle, misét celebráltak, majd istenük és királyuk nevében birtokba vették a földet és a rajta elterülő erdőt. A következő ötszáz évben az erdő helyét városok, bányák és földek vették át, mely utóbbiakra cukornádat, kávét, kakaót és eukaliptuszt telepítettek be. Ma már a brazil lakosság 70 százaléka él az egykori atlanti esőerdő helyén – a legtöbben Dél-Amerika három legnagyobb városa közé tartozó São Paulóban és Rio de Janeiróban.


Írta: Virginia Morell
Fényképezte: Mark W. Moffett

[ Nyomtatható cikk ]