Hazánk világszínvonalú szarvas állománnyal büszkélkedhet, a gímszarvas bika a hazai vadászok és fotósok királyi trófeája. Az őszi szarvasbőgés pedig olyan felejthetetlen élmény, amely a hétköznapi ember természetszemléletét alapjaiban formálja át.

A gímszarvas őshonos a Kárpát-medence területén. A bikák magányos vándorok, bőgés idején azonban kisebb-nagyobb hárem csatlakozik hozzájuk. Bőgéskor nem táplálkoznak, csak isznak. A verekedésektől, a bőgéstől, – akár 3000-szer is hallatják naponta hangjukat –, valamint a párzástól szeptember végére nagyon legyengülnek. A bőgő bikához nagyon nehéz közel kerülni, mert bár ő maga akár pár lépésre is beengedheti az embert, a körülötte megbúvó tehenek rendkívül éberen figyelnek. A szarvasok nádas-mocsaras területen fejlődnek a legszebben; a hegyvidéki szarvasok felépítése, tartása és agancsa is elmarad a tápanyagban gazdag, síkvidéki egyedekétől.

A fehér szarvas a gímszarvas fehér színváltozata, nem albínó egyedről van szó. Rendkívül ritkán kerül szem elé.

A dámszarvas, mely könnyen felismerhető lapátszerű agancsáról, antilopszerű mozgásáról és díszesen pettyezett bundájáról egy elmélet szerint Kis-Ázsiából került hazánkba. Más vélemények szerint a rómaiak hozták be, mint kerti vadat. A dámszarvas jól bírja a kastélyparkokban, kisebb kertekben való tartást, mert a természetben sem túl nagy a területigénye. A Tolnai-dombságban hatalmas, gyakran több mint 100 egyedet számláló rudlikban – így nevezzük a ”szarvascsordát”- gyűlnek össze a dámbikák.

Barcogásuk – ők nem bőgnek -, októberre esik, ilyenkor a bikák az erdő mélyén barcogóteknőket vájnak, amelyben elterülve várják a tehenek érkezését. A bikák körkörösen elhelyezett teknői közel vannak egymáshoz, és ezek határán szinte állandóak az összecsapások. A tehén a kör közepén lévő erősebb bikákkal igyekszik párosodni. Nyári estéken nagyon szórakoztató a dámborjak anyjukat hívó hangját hallgatni, amely leginkább a gyerekhanghoz hasonlítható. A dámszarvasok bundája júliusban és augusztusban a legszebb vörös és pettyes. Októberre átvedlenek, és felöltik sötétbarna téli ruhájukat.

Az őz roppant kecses, kis testű szarvasfélénk. A sűrű, erdőszéli cserjéseket kedveli, innen hajnalban és alkonyatkor jön elő legelészni. Csak télen verődnek össze nagyobb csapatokba, többnyire magányosan járnak. Üzekedésük augusztus 1-10-ig tart. Ebben az időszakban könnyen behívhatók őzsíppal, amellyel a suta hangját tudjuk utánozni. Az őzbak a vaddisznó koca mellett a legveszélyesebb erdei vad hazánkban. Érzékszervei gyengébbek, mint a gímszarvasé, mivel a sűrű növényzethez alkalmazkodott.

A tajgaövezet jellegzetes ősi megjelenésű monstruma a hosszú lábú jávorszarvas. Az európai jávorszarvas kisebb testű, mint alaszkai, kanadai, vagy kamcsatkai rokona. Hosszú, széles patában végződő végtagjaival hatalmas területeket jár be az ember számára járhatatlan lápokban és a mély hóban. A bikák üzekedés idején rendkívül közel engedhetik az embert, ősztől tavaszig gyakran kerülnek szem elé az emberi települések környékén.

A rénszarvasok az emberiség első „élő húskonzervei”, velük kezdődött ugyanis a nomád állattenyésztés. A Skandinávia területén élő rénszarvasok tulajdonképpen szabadban élő háziállatok. Vad populációjuk már csak a norvég Rondane és a Dovrefjell nemzeti parkokban találhatók. Zuzmóval, hajtásokkal, fűfélékkel táplálkoznak. A rénszarvas az egyetlen szarvasféle, amelynek nőstényei is agancsot növesztenek. Az őszi üzekedés idején a több száz egyedből álló háremet vezető bika nyaka a tesztoszterontól megvastagodik, ami általában annyira megviseli, hogy a tél beálltával elpusztul.

Fotó és szöveg: Korbely Attila

Európa szarvasai

Bőgő szarvasbika az egykor a Balaton vizivilágát képező Nagy Berekben

Fotó: Korbely Attila
© National Geographic Online

		1/12
		1/12