Ha a szerelmeseket elválasztó távolság a galibák okozója, akkor a virágpor az a cinkos, amely akár különböző kontinensekről is összeboronálja őket. Az evolúció nagy trükkje a megporzás volt: az ismeretlenek „távházassága”


Írta Rob Dunn, fényképezte Martin Oeggerli
Részlet a Magazin ehavi lapszámából.

A mohák máig az esővízzel küldik el közeli társaikhoz hímivarsejtjeiket, ahogyan más kezdetleges növények is tették – ám ehhez nedvességre volt szükség. Így csak azokban a nyirkos zugolyokban maradhatott fenn a vegetáció, ahol a víz megbízhatóan közvetített a nemek között, és a csupasz földfelszín jórészt barnán virított.

Az első virágporszemcsék még sima felszínű, apró bolygókhoz hasonlítottak, melyek egy viharos univerzumban sodródnak – ám idővel az evolúció díszes fegyverzettel szerelte fel őket. A fehér here nektárja a méhek fontos tápláléka, ahogyan fehérjedús pollenje is. A kerti selyemmályva virágpora tüskéivel a madarak tollazatába kapaszkodik.

Telt-múlt az idő, majd több mint 375 millió esztendeje a növények egyik evolúciós ágában magvak és virágporszemek alakultak ki – s ezzel minden megváltozott. Ne kerteljünk: a virágpor, avagy pollen nem egyéb, mint növényi sperma. Minden egyes pollenszemcsében két-két hímivarsejt lapul. Ezeket közös, gyakorta aranysárga színű burok, pollenzsák veszi körül, amely óvja és szállítja őket.

pollenek 63 Talán azért göngyölődik befelé a díszbirs (Chaenomeles faj) pollenjének felülete, hogy az alkalmas virágra hullva szaporán magába szívja a nedvességet. „Ha gyorsan veszi fel a vizet, hamarabb képződik pollentömlő is. Ez pedig fontos a megtermékenyítés szempontjából” – magyarázza a képet készítő svájci Martin Oeggerli.

A szerencsésen megérkezők kicsiny csövet, pollentömlőt növesztenek, hogy hímivarsejtjeiket eljuttassák a petesejthez. Az idegen növényeken landoló, a gyenge vagy túl öreg pollenek erre nem képesek. Ám ha minden jól megy, a két hímivarsejt egyike, a kiválasztott, megtermékenyíti a növényt, hogy azután kifejlődjön az életképes mag. S hogy ebben a valószerűtlen, intim lutriban egyáltalán nem ritkaság a siker, arra épp a növények léte a legfőbb bizonyíték.

Fodros gólyaorr Méretük csupán a méter milliomodrészével mérhető, egy sikeres találkáért mégis hatalmas utat képesek megtenni a pollenszemek. A Geranium phaeum bibéjén megtapadt aranysárga virágporszemcsék tucatjai most azért versengenek, hogy a megtermékenyítést végző szerencsés kevesek között lehessenek.

Évmilliókon át telt-múlt így az idő, s a szél egyre csak hordta a pollent a türelmes bibékhez, mígnem bekövetkezett egy újabb fordulat, Loren Eiseley természetbúvár szavaival „egy néma, de heves robbanás”. Az evolúció ismét újított egyet: a növények sziromleveleket fejlesztettek, s magvaik már a termés belsejében fejlődtek ki. Ezek a „zárvatermők” sikeresebbek lehettek, hiszen magkezdeményeiket magház óvta (utóbb abból alakul ki a növény termése-gyümölcse), sziromleveleikkel pedig magukhoz csalogathatták a tollukon, bőrükön, bundájukon esetleg virágport szállító állatokat. Azok pedig már megbízhatóbban hordták virágról virágra a polleneket, mint a szél – előnyben részesítve a feltűnőbb szirmú
növényeket. A virágok ezért tarkább színekben kezdték kelletni magukat, s a csábítás édes trükkjeként
már nektárt is termeltek. Ezrével jöttek rá az éhes látogatók! A mézevő madarak és kolibrik hosszú csőrt, a lepkék, méhek, legyek hosszú szívó szájszervet, egyes denevérek a testhosszuk duplájára kinyúló ragacsos nyelvet fejlesztettek, hogy hozzáférjenek a növényi nektárhoz.

A Magazin egy sor érdekességet említ még a pollenekről, és mindezt bámulatos mikroszkópi felvételekkel illusztrálja.