Napjainkban Nyugat-Európában reneszánszát éli a Ginkgo biloba. Ezt a jellegzetes leveléről könnyen felismerhető, gyönyörű őszi lombozatú fát nálunk is egyre több helyen ültetik városi faként. Mégis leginkább széles körben alkalmazott gyógyászati termékként ismert.


A páfrányfenyő (Ginkgo biloba) tulajdonképpen élő kövület, ugyanis a ginkgók a földtörténeti jura időszakban (200-150 millió éve) „élték fénykorukat”.

A Kárpát-medence területén eddig a Ginkgo adiantoides maradványait sikerült fellelni harmadidőszaki - miocén, pliocén - rétegekben. A legfiatalabb maradványok mintegy 1,3 millió évesek. Napjainkra viszont csak a Ginkgo biloba maradt fenn, ez a páfrányfenyők (Ginkgophyta) törzsének egyetlen ma élő képviselője. Mivel más ma élő növénnyel nem hozható rokonságba Charles Darwin „élő kövületnek” nevezte el.

Egyetlen természetes előfordulása Kínában található, egy kolostorkertben; innen indult „világhódító útjára”. A XI. századtól fokozatosan elterjedt Japánban és Koreában. A keleti kultúrákban szent faként tisztelik, nem csak gyógyító hatása, hanem rendkívül hosszú élettartama miatt is. A faj egyedei ugyanis akár az ezer éves kort is elérhetik.

Európában a XVII. században jelent meg. Feljegyzések szerint az első – ma is élő - facsemetét 1730-ban ültették el Hollandiában, az utrechti botanikus kertben.

Kétszáz évesek a legidősebb hazai példányok

Magyarországon kétszáz évvel ezelőtt jelent meg a páfrányfenyő. Írásos feljegyzések bizonyítják, hogy a Szombathely közelében lévő acsádi kastélyparkban 1807-ben ültették az első Ginkgo bilobát, amelyet ma is megcsodálhatunk. Ugyanebből az időből származik a budapesti Füvészkertben lévő kétszáz éves példány is, bár ennek ültetési időpontjáról nincs írásos dokumentum – tudtuk meg Orloci Lászlótól, a Füvészkert igazgatójától.

A fa kétszáz éves „születésnapjára” rendezett ginkgónapok az első része annak a rendezvénysorozatnak, melynek célja, hogy egy-egy növénycsoportot az ahhoz kapcsolódó kultúrával együtt mutassanak be. A hétvégén rendezett ginkgónapokon a kínai művészet, a teakultúra és nem utolsó sorban a növényfajjal kapcsolatos tudományos kutatások eredményei álltak a középpontban.


Bár a növényt magyarul páfrányfenyőnek nevezik, nincs köze a páfrányokhoz, mint azt korábban levele miatt hitték. A ginkgó elnevezés a kínai „ezüst barack” jelentésből ered, és a növény magjának ezüstös színére utal. A biloba pedig a kínai kacsaláb jelentésre vezethető vissza, ami viszont a levél formájára vonatkozik.

Értékes gyógyászati alapanyag és finom csemege

Míg a Távol-Keleten már több száz éve széles körben használják a ginkgót gyógyászati célkora, Európában és Észak-Amerikában csak az elmúlt évtizedekben kezdtek behatóbban foglalkozni gyógyhatásával. A ginkgónak a levelét és a magját egyaránt hasznosítják, ezek ugyanis többek között olyan hatóanyagokat tartalmaznak (ginkgolida, bilobalid), amelyek más növényeknél nem fordulnak elő.

A ginkgó segíti az agy anyagcseréjét és oxigénellátását, az agyi ödéma megelőzését, ugyanakkor előszeretettel használják az immunrendszer károsodása ellen és általános közérzet javítóként is. Kínában a fa magját megpörkölik, és csemegeként fogyasztják.

Szép, de büdös

Az akár 20-30 méteresre megnövő fát látványos, sárga őszi lombozata miatt manapság előszeretettel ültetik a városokban. Ezért nem csak botanikus kertekben, arborétumokban, hanem egyre inkább díszfaként, sorfaként is találkozunk velük, főleg Nyugat-Európában. Magyarországon - az 1980-90-es évektől – szintén egyre több helyre ültetik, bár nem annyira sorfaként, hanem edényekbe. Utcai sorfaként csak Szegeden és Hévízen találkozhatunk velük. A szegedi állomány közel ötven éves, míg a hévízi jóval fiatalabb.

A faj azért alkalmas erre a célra, mert jól tűri a talaj- és levegőszennyezést. Erre bizonyíték, hogy Budapest legszennyezettebb útjain, a Margit-körúton és a Rákóczi úton is életben maradtak páfrányfenyők. Egy Japánban található, történelmi pillanatokat is megélt fa bizonyítja, hogy még ennél rosszabb körülményeket is kibír: az említett fa ugyanis Hirosimától mintegy harminc kilométerre áll, és túlélte az atombomba okozta pusztítást.

Kocka Noémi, a Szent István Egyetem oktatója elmondta, hogy egy kutatás során összehasonlították a ginkgó és más fafajok (pl. akác, fenyőfélék) stressztűrő képességét. Az ólomra, kadmiumra és sóra elvégzett vizsgálatból kiderült, hogy a ginkgó sokkal jobban bírta ezeket a szennyezőanyagokat, amelyekkel városi környezetben a talajban és a levegőben egyaránt „találkozhat”.

A ginkgó mellett szól az is, hogy nem igényel különleges gondozást, és jól tűri a levegőtlen talajt, ami elsősorban az edénybe ültetett növények osztályrésze. Ugyanakkor szintén fontos szempont, hogy nincs fajspecifikus kórokozója. Mivel lassan növő fajról van szó, inváziós fajként nem jelent veszélyt a hazai őshonos növényekre.

Egy nagy hátránya azonban van, és ez a már kifejlett termő fáknál mutatkozik meg: a termés szaga a kutyaürülékre emlékeztet. Ezt a kellemetlen szagot a termésben lévő vajsav okozza. Mivel a ginkgók nagyon lassan fejlődnek, csak húsz éves koruk után fordulnak termőre, a járókelők csak ekkor szembesülhetnek azzal, hogy az addig gyönyörű őszi lombszíne miatt csodált fa mégsem tökéletes.

Ezt elsősorban azzal védik ki, hogy hímivarú fákat ültetnek. Mivel a ginkgónál a fiatal egyedek esetében nehéz megállapítani a nemet, az olcsóbb magról való szaporítás helyett a drágább vegetatív szaporítást kell alkalmazni. Másik módszer a szagprobléma elkerülésére, amit Kínban és Hollandiában előszeretettel alkalmaznak, az erős metszés. Így ugyanis nem engedik beérni a termést, a fa pedig jól tűri a metszést.