„Európában a középkor elejéig, Lengyelországban viszont az I. világháború végéig éltek bölények. Éltek-e bölények Magyarországon?”


Az európai bölény (Bison Bonasus) már az őskorban népszerű vadászati célpont volt; ennek „köszönhetően” pályafutása Európa nagy részén már a középkorban befejeződött. Angliában a XI., Franciaországban a XIV. században lőtték ki az utolsó példányokat.

Ezzel szemben hazánk és a Kárpát-medence régiója szerencsésnek mondható, ugyanis az itteni igen gazdag állomány a XVIII. századig tartotta magát. A régiónkban előforduló állomány elsősorban a Kárpátok erdős, távoli, zavartalan területein élt, de a Bakonyban is előfordultak szép számmal. XV-XVI. századi feljegyzések szerint a Keleti-Kárpátokhoz tartozó Hargita-hegységben és Görgényi-havasokban élő csordák télen gyakran átvonultak a „melegebb” moldvai erdős-sztyeppekre. A faj nagyszámú előfordulására utal számos tájegység, település elnevezése a Kárpátokban: Bivalbérc, Bival északos, Bivalkő, Bivalforrás, Belényes.

A feljegyzések szerint a Kárpát-medencében élő utolsó bölényt 1814-ben a Hargita-hegységben lőtték ki. Ezt illetően vannak viták, de az biztos, hogy az utolsó vadon élő magyarországi bölény, Miska, fogságban, a schönbrunni állatkertben pusztult el 1809-ben.

Mi volt az oka a faj gyors eltűnésének? A bölényt már az őskorban is vadászták, de az ókorban a római birodalom provinciáiban ez tovább fokozódott, ugyanis a nagytestű állat kedvelt szereplője volt az amfiteátrumokban bemutatott viadaloknak. Később pedig az előkelőségek népszerű tevékenysége lett a bölényvadászat. A főurak bútorai (székek, ágyak, heverők) gyakran készültek bölénybőrből.

A vadászat eredményeképpen a XVIII. századra már csak a mai Lengyelország területén, Bialowieza erdejében maradt fenn egy pár száz egyedből álló populáció. Viszont az első világháborúban a közelben húzódó frontvonal pusztításai és a kiéhezett katonák megtizedelték az állományt. Az utolsó vadon élő európai bölény 1919-ben pusztult el.

Az első világháborút csak néhány állatkerti példány élte túl. A faj megőrzése érdekében Kurt Priemel, a frankfurti állatkert igazgatója 1923-ban létrehozta a Nemzetközi Bölényvédelmi Társaságot, melynek keretében megkezdődött az állatkerti példányok feljegyzése és szaporítása; vagyis a mai európai bölény ezek leszármazottainak tekinthető.

A természetbe visszatelepített egyedek számát a második világháború szintén megtizedelte. Az ötvenes években több országban is megindult az újabb visszatelepítés. Ma a legjelentősebb „vadon élő” állomány a Bialowiezai Nemzeti Park területén él. A Kárpátok ukrajnai és lengyelországi területén lévő populációt (kb. 400 egyed) a beltenyészet veszélye fenyegeti. A Kárpátok romániai részén az ötvenes évek végén indult bölénybetelepítési program mára elhalt.