A kardszárnyú delfin
Írta: Douglas H. ChadwickFényképezte: Flip Nicklin
A kardszárnyú delfinek nem vérszomjas gyilkosok.
Június eleje van. Az amerikai San Juan-sziget és a kanadai Vancouver-sziget déli része közt húzódó Haro-szorosban lassú hullámok hömpölyögnek délnyugat felől, reggel némi köd száll le, de délre elcsendesedik a víz, s a nap is kisüt.
A kardszárnyú delfinek két csapata, a K és az L raj épp ezt a napot választotta, hogy visszatérjen a téli vándorlásból. Dave Ellifrit tudományos kutató kicsiny csónakon siet elébük, s fényképezőgépét buzgón kattogtatva, számba veszi őket. Ilyesféle szavakat hallani: „Ó, igen, az L88 (katt). L73 (katt), de jól néz ki! L82 (katt). L55 (katt-katt). Az ördögbe, ennek már meg kellett volna ellenie! Várjunk csak… Egy borjú! Egy újszülött borjú! Az L55 mellett! SIKERÜLT NEKI! L25, L21, L83, L86… Ez az! Ez az! A hétszázát! Hogy mennyien vannak! De hol az L3? A többi családtagja megjött, ő alighanem elpusztult tehát. Szegény L74, elveszítette a mamáját (katt). Viszont itt az L41 (katt). Huhúú!”
Szusszanásnyi pihenőt tartunk, s rádión értesítjük a közeli bálnafigyelő hajó kapitányát az új borjúról. Az újszülött érkezésének híre percek alatt végigfut a térségben cirkáló megfigyelőhajókon, majd eljut a partra is. Ellifrit főnöke, a San Juan-szigeti Bálnamegfigyelő Központ vezetője, Ken Balcomb épp a városban intézi napi teendőit, amikor vásárlók és kereskedők sietnek hozzá, hogy elújságolják a hírt.
Mi, odakint a vízen leállítottuk a motort, s várjuk, hogy hol bukkan fel újra az L raj egy hosszú merülés után. Végül hajónk két oldalán jönnek a felszínre. Az egyik állat, tőlünk valamivel távolabb, kiugrik a vízből. Ellifrit egy szempillantás alatt fölismeri: „Az L53. Sokszor ő kezdi a műsort a felszínen.” S mintha csak erre vártak volna, egymás után jönnek fel az állatok: megpördülnek a levegőben, magasra emelt farokuszonnyal nagyokat csapnak a vízre, vagy evező alakú mellső uszonyaikkal paskolják a hullámokat. „Az L53-at Dilidelfinnek is hívom, mert imádja a fröcskölést – mondja Ellifrit. – Néha egészen tajtékosra keveri a vizet.”
E faj angol nevét a „bálnák gyilkosairól” szóló régi beszámolók ihlették. Bár magyarul kardszárnyú delfinnek nevezik, latin neve, az „alvilági bálna” (Orcinus orca) sem utal barátságos állatra. Csakhogy ezek a cetfélék nem bálnák, hanem delfinek – e család legnagyobb és legizmosabb faja. Mindhárom óceánban megtalálhatók, rendkívül gyorsan úsznak és elképesztően erősek. Az agyuk óriási: az emberénél négyszer súlyosabb. A kifejlett példányoknak nincsenek természetes ellenségeik, bolygónk felszínének 71 százalékán ők a csúcsragadozók. S mit tesznek, ha fehér cápával találkoznak? Nagy lakomát csapnak, a szemtanúk szerint.
A teljes cikket a National Geographic magazin áprilisi számában olvashatja el.
