TUDTA?

A kardszárnyúdelfin-hármas

A múlt évben kistermetű emberek egy kihalt fajának izgalmas fölfedezéséből címlapsztorik születtek. A kardszárnyú delfineknek (Orcinus orca) szintén ismert egy kis rokona, a törpe kardszárnyú delfin (Feresa attenuata), amely viszont még nem pusztult ki. A fajról keveset tudunk. 1952-ig csak az 1800-as években talált két koponya szolgáltatott információt ezekről a kis delfinekről. A törpe kardszárnyúak portréja még ma is csak lassan rajzolódik ki az alkalmi partra vetődésekkor és véletlen kihalászásokkor összegyűjtött részletekből. Számuk a természetben bizonytalan, és senki sem tudja társas viselkedésük mennyire hasonlít nagyobb testvéreikére.

Annyi bizonyos, hogy a törpe kardszárnyú delfin ténylegesen a delfinfélék családjának tagja, mint a nagyobb rokona, hasonlít a sztereotip delfinre, de nincs csőre. Mérete is akkora mint a delfineké: két méter, nagyjából a kardszárnyú delfin harmada.

A törpe kardszárnyú delfinről hiányzik a valódi kardszárnyú delfinre jellemző feltűnő, jellegzetes és megszokott fekete-fehér-szürke színezet. E helyett teljesen fekete, némi fehérrel az ajkai körül.

Kardszárnyú delfinek minden óceánban előfordulnak, de előnyben részesítik a sarkvidékekhez közeli hűvösebb vizeket. Miközben szintén globális elterjedtek, a törpe kardszárnyúak jobban kedvelik a trópusi és szubtrópusi vizek melegebb klímáját. Mindketten rendkívül társkedvelők; a törpék 50 egyedből álló csoportokban is láthatók. A kardszárnyú delfinek halakkal és tengeri emlősökkel táplálkoznak; a törpe kardszárnyú delfinek szintén elsősorban halakat esznek, de megfigyelték, hogy csapatban kisebb delfineket is üldöztek és ejtettek el.

Egy másik faj, a kis kardszárnyú delfin (Pseudorca crassidens) genetikailag nem áll közel a kardszárnyú delfinhez, de koponyájának szinte azonos az alakja, innen kapta a nevét.

A kis kardszárnyúak nagyjából öt méter hosszúak, teljesen feketék, fejük lekerekített. A nyílt vizek lakói, és pelágikus halakkal és kalmárokkal táplálkoznak. A törpe és a valódi kardszárnyú delfinhez hasonlóan kedvelik az emlősöket, és látták amint ámbrás cetekre (Physeter macrocephalus) és hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae) borjaira vadásztak. A másik két kardszárnyú delfinhez hasonlóan a kis kardszárnyúak is rendkívül társas hajlamúak, 800-as csoportjaikról is beszámoltak.

Noha a kis kardszárnyú delfinekről nagyon kevés az információ, életük egyik tragikus aspektusát jól dokumentálták: ez a tömeges partra vetődés. Ezek a magyarázat nélküli partra vetődések több száz egyedet is érinthetnek.

Genetikai értelemben véve, melyik állat a kardszárnyú delfin legközelebbi rokona? Ez valójában egy valószínűtlen jelölt, amely Délkelet-Ázsia part menti nagy folyórendszereiben él: a kúposfejű delfin (Orcaella brevirostris).

Ravasz fogyasztók

Képzeljük el: fókák vagyunk, akik ott fagyoskodunk (szó szerint) az Antarktiszt körülvevő vízen úszó egyik jégtáblán. Pihenünk kicsit egy lebegő jégtömbön, a ragadozóktól távol. A következő pillanatban arra eszmélünk, hogy egy kardszárnyú delfin (Orcinus orca) robban ki a vízből, és landol a valaha oly áldott jégtáblán. A betolakodó súlya miatt a jégtábla megbillen, emiatt lecsúszunk róla egyenesen az óceánba, ahol veszélyes közelségben más kardszárnyú delfinek várakoznak.

A kardszárnyú delfinek bámulatos viselkedési formákat alakítottak ki, hogy legyőzzék a teljesen vízi ragadozó és a szárazföld (vagy fagyott jég) között húzódó látszólag átjárhatatlan határt. Az egyik legjobban dokumentált példa az imént vázolt az Antarktiszról.

Ahogy a magazin cikkében olvasható, a kardszárnyú delfinek vagy aktív echolokációt (gondoljunk a szonárra), vagy passzív hallgatózást használnak, hogy behatárolják, megcélozzák és üldözzék a prédájukat. Ezek a technikák azonban nem működnek különösen hatékonyan a vízen kívül lévő zsákmányoknál. Így néhány különösen furfangos kardszárnyú delfin az Antarktiszon a vízből kiugorva deríti föl a zsákmányát. Minden jel szerint úgy tájolják be a szárazra húzódott fókákat és oroszlánfókákat, hogy kidugják a vízből a fejüket (néha akár két méternyire is) és jól körülnéznek.

Mihelyst becélozta a zsákmányát, a kardszárnyú delfin a számos technika egyikét alkalmazza, hogy elfogja a balszerencsés fókát. Ha a fóka vékony jégen fekszik, nincs gond, a delfin egyszerűen áttöri a jégtakarót és megragadja a fókát. Néha a delfinek csoportja sebesen úszik egyenesen a fóka felé, majd az utolsó pillanatban hirtelen irányt változtatnak, amivel olyan hullámot hoznak létre, amely belemossa a szerencsétlen áldozatot az óceánba. Beszámolók szerint a kardszárnyú delfin olykor még a szárazföldre is kimegy a fókát elkapni. Ezután két másik kardszárnyú delfin a vízben megragadta a partra vetett társ farokuszóit, és visszahúzták őt is meg a vacsorát is a vízbe.

—David O’Connor

Kapcsolódó honlapok:

Bálna Kutató Központ
http://whaleresearch.com
A kardszárnyúdelfin-kutatás otthona. Ez a hely rengeteg információval szolgál a salish-tengeri kardszárnyú delfinekkel kapcsolatban.

Kardszárnyú delfinek a Crozet-szigeteknél
circe-asso.org/english/index.html?oo_crozet_en.htm&1
A Déli-Indiai-óceánon élő kardszárnyú delfinek életmódjával és egyedszám-csökkenésével kapcsolatos információk.

Kardszárnyú delfinek
wwf-uk.org/core/wildlife/fs_0000000023.asp
Általános információk a kardszárnyú delfinekről az anglia WWF-től.

Mérgezett bálnák
panda.org/campaign/detox/news_publications/news.cfm?uNewsID=14452
Különböző bálnafajok kémiai anyagokkal való szennyeződésével kapcsolatos információk.

PBDE, PBB és PCN az északkelet-csendes-óceáni kardszárnyú delfinekben panda.org/downloads/toxics/nepacifickillerwhales.pdf
A kardszárnyú delfinek szennyeződési szintjével kapcsolatos információk.

Washington állam vázlatos helyzetjelentése a kardszárnyú delfinekről wdfw.wa.gov/wlm/diversty/soc/status/orca/draft_orca.pdf
A Washington állambeli Halászati és Vadgazdálkodási Minisztérium 2003-as vázlatos jelentése.

A kardszárnyú delfinek genetikája
vanaqua.org/conservation/cetaceans/kw-genetics.html
A vancouveri akvárium kardszárnyú delfineken végzett DNS-kutatásával kapcsolatos információk.

Bibliográfia:

Baird, Robin W. Killer Whales of the World. Voyageur Press, 2002.

Carwardine, Mark. Killer Whales. DK Publishing, Inc., 2001.

Ford, J. K. B., and Ellis. G. M. Transients: Mammal-Hunting Killer Whales of British Columbia, Washington, and Southeastern Alaska. University of Washington Press, 1999.

Ford, J. K. B., and others. Killer Whales: The Natural History and Genealogy of Orcinus Orca in British Columbia and Washington State. University of Washington Press, 2000.

Parfit, Michael. “Whale of a Tale.” Smithsonian Magazine (November 2004), 64-71.

Perrin, W. F., Wursig, B., and Thewissen, J. G. M., eds. Encyclopedia of Marine Mammals. Academic Press, 2002.

Pitman, Robert, L. “Good Whale Hunting.” Natural History (December 2003/January 2004), 24-8.

A National Geographic korábbi vonatkozó írásai:

Curtsinger, Bill. “Harbor Porpoises.” National Geographic (June 2003), 70-9.

Chadwick, Douglas H. “Evolution of Whales.” National Geographic (November 2001), 64-77.

Ascher-Walsh, Rebecca. “Keiko’s Journey.” National Geographic World (May 2001), 14-7.

Chadwick, Doughlas H. “Minke Whales.” National Geographic (April 2001), 58-71.

Earle, Sylvia A. and Wolcott Henry. Wild Ocean: America’s Parks Under the Sea. National Geographic Books, 1999.

Chadwick, Douglas. “Blue Refuges: U.S. National Marine Sanctuaries.” National Geographic (March 1998), 2-31.

Nathan, Amy. “Mystery Whale.” National Geographic World (October 1998), 26-8.

Fisher, Ronald M. Namu: Making Friends with a Killer Whale. National Geographic Books, 1973.